Amikor Apostagon laktam, a házunk a falu szélén volt. A mienk volt az utolsó (vagy az első???) ház, és nagyon szerettem az elhelyezkedését. Egyedül az északi oldalon nem voltak ablakok, ezért mindig nagyon napfényes és világos volt a lakás, és mivel keleti oldalról már nem volt semmi, csak az 51-es út, egy vasút, majd a határ, rengeteget tudtam gyönyörködni a napfelkeltékben.
Nem egészen három éve, a VII. kerületből kiköltöztem a XVII-be, az egyik utolsó vagy első utcába, és olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy az apostagi házhoz hasonló fekvésű lakásban sikerült letelepedni. A keleti, déli és nyugati oldalon is vannak ablakok, ezért a fényhatások is sokban hasonlítanak az apostagi házéhoz, ami mindig kellemes nosztalgiával tölt el. Sajnos a ház nem pont a "falu" szélére épült (pedig azon a pár száz méter sétán már nem múlt volna semmi), ezért a napfelkeltéket kitakarják a szomszédos házak, de ha kicsit nyújtózkodok sikerül még elcsípnem ezt-azt a reggeli hangulatból.

Például ilyesmiket, mint ma reggel






















Régebben a Gibson honlapján volt egy ilyesmi szlogen, hogy "Öt perc egyenlő három óra". Annak idején amikor kicsit rendszeresebben prüntyögtem a gitáromon és is találkoztam ezzel a képtelennek tűnő jelenséggel. Leültem öt percet gitározgatni, aztán simán egy-két-három óra lett belőle.
Ez a fényképezősdi is hasonlóan veszélyes állatfajt. Meglátsz valamit, azt gondolod csinálsz gyorsan egy két képet, és kész. De sosem úszod meg ennyivel, mert miközben fotózod az eredeti témát meglátsz valamit ami sokkal jobb az eredetinél, és azt is elkezded fényképezni, de már sokkal tudatosabban, és addig nem nyugodhatsz, amíg azt nem látod az LCD-n, amit elötte "lelked fényérzékeny lemezén"* megpillantottál






















Persze az elképzelések megvalósításában sokat segíthet, ha olyan barátaink vannak, mint nekem Toplak Zoltán. Azt hiszem nyugodtan nevezhetem barátomnak Zolit, annak ellenére, hogy eddig összesen háromszor találkoztunk, és egy ilyen "végtelennek" tűnő ismeretség után máris megajándékozott egy Nikon objektívvel (mivel ő Canon-nal dolgozik, és nincs rá szüksége) :O. Komolyan mondom Zoli, még mindig nem értem, de remélem tetszenek a képek amiket ezzel a lencsével fotóztam, és utólag is sikerül majd kiérdemelnem a nagylelkűségedet






















Lenne itt még egy cseppes kép, ami kicsit többet mutat a környezetből










































*Egyszer volt egy kiállításom, még a kollélgiumban. A nevelő tanárom Ernő bá mondta a megynitóbeszédet, és ő használta ezt a kifejezést, amizóta is az egyik kedvencem. Lelkünk fényérzékeny lemeze. Milyen jól hangzik már, nem?